II. fejezet - A vonaton

 - A szánalmad, csak akkor létezik mások szemében is, hogyha te is annak érzed már magad - Én. (igen, ilyen bölcs gondolatok pattannak ki az űrből)


- Cloe Holloway - hangzik el a szívgörcsöt okozó név.
Az én nevem.

 Az ajkamra harapok. Nem bírok mozdulni. A szívem a torkomba dobog.

Félek

 A mögöttem álló lány meglök, ezzel lendületet adva. Mindenki engem néz, még az is, aki nem is ismer.
 Joshra pillantok, majd a családomra. Az előbb említett fiú mereven bámul, nem tud mit tenni. A családom pedig a várható reakcíóját parádézza. Anya sír, öcsi pedig szomorúan a vállába kapaszkodik.
 Nehezen elindulok, majd egyre szaporább léptekkel felérek a színpadra.
 Egyre idegesebb vigyort kántál Anne felém, amolyan "Gyere már, te félnótás, mert ha nem kinyírlak" fajtájút.
 Nem picit volt pszichopata.
 Félénken rápillantottam társamra, aki még mindig szobor pózban állt.
 - Hát rendben! - mondja Anne - Kellemes Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! - mondja, majd kikísér minket.
 Vagy 12 rendtartó várt minket. Beültettek egy kocsiba, a sorsolóval együtt.
 Arcáról lefagyott a vigyor, már csak egy undorodó grimasz látszott át a sok smink alól.
 - Ilyen szerencsétlen alakokat - motyogta magának az ablakot bámulva.
 Beérkeztünk az állomáshoz. Egy hatalmas vonat várt ránk. Felszállítottak. Egy étkezőkocsiba találtuk magunkat.
 A bútorok elegánsak voltak, hófehér terítővel ellátott asztalok, melyek teli voltak pakolva, mennyei ételekkel.
 Rögtön nekiestem az egyik asztalnak. Először a csokis croassont nyomtam be, majd ittam rá valamit.
 Még soha nem ettem ilyen finomat!
 Az italpulton volt víz, gyümölcslé és valami barna.
 Anne látva fura arckifejezésemet a dolog felé szánakozva kisegített.
 - Az kakaó - mondja, majd tovább beszélget egy emberrel.
 Miután megkóstoltam a kakaót (ami olyan finom volt!) az említett férfi odajött hozzánk. Vagyis először hozzám, aztán Peterhez.
 - Üdv, én Christopher Lawange vagyok, a mentorod... mentorotok - nyújtja kezét. A fiúnak már nem mondja el külön, csak vele is köszönőviszonyba kerül.
 - Ha már kiettétek magatokat, megmutatom a kabinjaitokat - forgatja szemét Anne.
 Én rögtön felkapom a fejem, és követem őt. Peter is jön.
 - Ah, Cloe ez a tiéd, az meg a te kabinos - mutogat.
 Sóhajtottam egyet, majd benyitottam.
 Csodás volt! Szűk, de csodás! És saját fürdőszobám is volt!
 A puha, megvetett ágyra leültem, majd felfogtam a dolgokat. Kisorsoltak az Éhezők Viadalára.

Kisorsoltak az Éhezők Viadalára.

Bármennyire is borzasztó, most nem tudtam magamnak tudni ennek a jelentőségét, így inkább kezelésbe vettem magam és a fürdőszobába vezetett utam.
 A csodálatos ruhám leraktam az asztalra.
 Miután végeztem benéztem a szekrénybe és felvettem egy pizsamát (a hat közül). Aztán hiányérzetem támadt.
 - Te jó ég, nem búcsúztam el a családomtól! - sikoltok fel. Soha többet nem fogom Őket látni?
 Hevesen veszem a levegőt. Bárcsak lenne telefonunk!
 Kirohanok az étkezőkocsiba.
 - Nem lehetett elbúcsúzni! - panaszkodok Christophernek és Annenek.
 - Drágám, nyugodj meg! - néz rám, most kivételesen kedvesen a sorsoló.
 - Hogy a büdös életbe nyugodjak meg, ha lehet soha többé nem látom őket! - komolyan, a sírás határán álltam.
 - Nem mi találtuk ezt ki - mondta lassan a mentorunk. - Snow kérte, hogy hagyjuk a búcsúszkodást, csak időpazarlás. Úgyis 23 soha többé nem látják őket.
 - Mi az, hogy időpazarlás? - teljesen elegem volt az érzéketlen Kapitóliumiakkal - 1 az esélyem, ahhoz, hogy újra láthassam Őket!
 - És ha az az egy nem válik be, neked már úgyis mindegy - szürcsölgeti a kávéját Christopher. Milyen jó mentor!
 - De nekik nem, mert Ők még szeretnék látni a gyerekeiket! - ezzel le is zártam a vitát. Bementem a szobámba és leültem az ágyra. Nagyot sóhajtva a fejemet támasztottam a kezemmel, majd kitört belőlem a sírás.

 A hajam kócos, a szemem kivörösödött. Az alvás jólesett, de ahogy kinéztem, az mintha pofon vágott volna.
 Már nem érdekelt, csak ledőltem, és megint elaludtam.